Kopott bútorzatú, polgári lakás nappalijában a
délután megszokott, csendes események zajlottak. A karosszékben egy nő ült. Nem
volt túlságosan szívderítő látvány, ahogy elnyűtt tweedkosztümjében, és
bodrosra dauerolt hajával – melyből az ifjú tincsek szokásos büszke tartása már
eltűnni látszott – próbálta legyűrni a délutáni fáradtságot, és úrinőként
viselkedve, nagy komolyan magazinjára összpontosított. A nő előtt lévő kicsi,
viktoriánus stílust olcsón utánzó asztalka túloldalán, a kanapén ült férje,
hajlottan, mint egy keselyű, mely belefáradt az egész napi körözésbe. A férfi
valaha délceg lehetett, ma már csak hosszú, sovány végtagjai tettek erre utalást,
melyek most olyan komikus kinézetet adtak neki, mintha csak a ’vörös mellényes
fiú’ öregedett volna ide, a belváros egy jelentéktelen lakásába. A férfi egyik
kezében pipát szorongatott, másik kezében a reggel el nem olvasott napilapot
tartotta, barna szövetnadrágja alól kivillant a bokája. A nő most, mintha
mondani akarna valamit, leeresztette magazinját és baljával feltolta orrán
fekete, szögletes keretű szemüvegét.
- Ernő, a gyerek szerelmes.
- Ne légy nevetséges, Agát. – mondta a férfi, miközben egy szaggatottat szívott
pipájából, majd újságját az asztalka kínosan agyonfényezett lapjára tette.
- Nem viccelek, a gyerek szerelmes. – közben már fel is állt, az ablak melletti
komód fiókjából cigarettát vett elő, majd az utcára kitekintve lassan
rágyújtott. Nem igazán volt az a nagy dohányos, leginkább a drámaiság fokozása
érdekében gyújtott rá, ha a helyzet megkívánta.
- Te nevelted ilyen érzelgősre, kedves. – miközben ezt mondta, már fel is vette
az újságot és újra abba temetkezett, ügyet sem vetve az ablaknál ácsorgó
asszonyra. Mintha csak tudta volna, mikor kell abbahagyni a vele való
társalgást.
- Majd kinövi. Végül is, még csak 32. A nagyanyám jeggyűrűje meg úgyis kicsi
lenne annak a nőnek. – motyogta a hölgy, majd kitaposott barna bőr papucsában
átcsoszogott a konyhába.
