Hallgatás

A randevút délutánra tervezték. Úgy gondolták a gyönyörű idő most pont kedvez ennek. Péter reggel felkelt, és pár óra alatt mindent elintézett aznapra, csak azért, hogy a délután tökéletes legyen. Nem nagyon járt el otthonról, mióta a felesége meghalt, de persze ez érthető is, hiszen nagyon szerette őt. Szépen felöltözött, mintha csak ünnepre készülne. A legjobb ingjét vette fel, amit még az édesanyja vasalt ki, amikor pár napja nála járt. Félti a fiát, amiért az ennyire elvonult mindenkitől, csak a lakásában van, vagy dolgozni jár. Már a borokat sem gyűjti, pedig nagyon értett hozzájuk.
Péter útközben vett egy csokor virágot, fehér rózsát, ami a hallgatást, a csendet is jelképezi. Közé pár szál fréziát is rakatott, a fantasztikus illata miatt. Odaért a parkba, sokan voltak, de nem volt hangzavar. Végre odaért Bellához. A nő csendes volt, hát Péter elkezdett beszélni.
-Egész nap vártam, hogy lássalak. Minden gondolatom te vagy. Mindenről te jutsz eszembe.
Bella nem válaszolt, ezért folytatta.
-Hogy is gondolhattam, hogy más is szóba jöhet rajtad kívül, kedves. Remélem megbocsátasz nekem a dolgokért amiket mondtam és tettem. Ezt neked hoztam.- mondta, majd letette a virágot a nő mellé, eleresztett egy bánatos mosolyt, majd kisétált a köztemető kapuján.

A játék

A férfi végigment a strandon. Orrát megcsapta az a bizonyos vaníliaillat, az a fajta, ami igazán bódító hatással van az érzékekre. Mélyet szimatolt a levegőbe, kereste az illat forrását. Majd meglátta őt. Pont előtte állt, a medencék melletti tusolók egyike alatt. Az ő bőréről mosta le a víz ezt az ismerős, otthonos vaníliaillatot. A nő elég szép volt, bár nem az a fajta, akit a magazinok elején mutogatnak, volt benne valami elemi karakteresség. Erős arccsontja mellett lágyan fodrozta a szél hosszú, vörös haját. Az a fajta vörös volt, amit egy festék sem tud pótolni vagy imitálni, csak a természet ad ilyet. A nő fonott karkötője lebomlott csuklójáról, s csendesen landolt a strand térköves burkolatán. Ez épp kapóra jött a férfinak, összeszedte a bátorságát, gyorsan felkapta a karkötőt, majd így szólt az épp távozni készülő hölgyhöz:

- Ezt elvesztette.-mondta tétován.
-Köszönöm, nagyon kedves.-szólt a nő, miközben elvette a karkötőt.
-Nagyon szép darab. Hol vette?-kérdezett vissza amaz.
-A férjemtől kaptam. Tudom, minden feleség a nemesfémre szavazna, de ennek története van.-pirult el a nő.
-Kedves dolgok ezek. Mellesleg Péter vagyok.-mondta a férfi, mert nem akarta annyiban hagyni az ismerkedést.
-Bella, nagyon örvendek.-nyújtott kezet erre a hölgy.

Szinte észre sem vették, de beszélgetés közben az egyik medence széle felé tartottak. 10 perc múlva már a vízben beszélgettek, körülöttük néhány anyuka féltékenyen hallgatta őket, miközben fél szemüket mindig a játszadozó gyerekeiken tartották. Az anyukák féltékenysége abból származott, hogy Péter (bár látszott rajta, hogy nem mai gyerek) megőrizte fiatalos sármját, és a szeméből sem tűnt el az a bizonyos huncut csillogás, ami gyermekkora óta jellemezte őt.

-És a férje? Ilyenkor ő hol van?-kérdezte Péter Bellától.
-Nagyon elfoglalt. Tudja, a médiában dolgozik, ahogy én is, így ismertem meg.-válaszolta Bella.
-Szereti őt?-kérdezte a férfi, miközben valami különös fény villant a tekintetében. Volt valami furcsa abban, ahogyan Bellára nézett. Őszinte kíváncsiság lehetett talán.
-Szeretem.-válaszolta a nő.
-Találkozna velem valamikor, Bella? Megihatnánk valamit.-szólt Péter, tekintetét még mindig Bella arcán nyugtatva.
-Miért is ne?-válaszolt Bella, s Péterre nézett. Az anyukák, akik eddig féltékenyen hallgatták az eseményeket, most mélységesen megbotránkoztak.- Akkor találkozunk…-folytatta a nő, majd egy pillanatra szájon csókolta Pétert. A felháborodás fokozódott. Bellából harsány kacaj tört elő, karjait Péter nyaka köré fonta, megölelte, majd így szólt:
-Befizetted a villanyszámlát?
-Igen, jövő héten jönnek leolvasni az órát.-válaszolta Péter.