2014. július 24., csütörtök

de verbo ad verbum.

mindenki azt hiszi, hogy tudja.
leírt. kigondolt. kimondott. kiművelt. kitalált.
elképzelt. sosem látott. álmokat kergető.
kedvelt. szeretett. imádott.
utált. gyűlölt. elcsigázott.
nyomdagéppel nyomott. napon száradó.
keresed. keresem. keressük.
a szót.
az újat.
ami nincs. a nap alatt.

2013. december 19., csütörtök

Muc úr és egy lehetséges világ

Ledobom. Csörren a többi között. Az utcazenész megköszöni. Érdeklődöm a hogyléte felől. Mondja, hogy jól van, csak hideg van már, a hangszer sem úgy szól, ahogy. Mondom, hogy vigyázzon magára. Kellemes ünnepeket kíván. „Viszontkívánom!” Valami megcsillan a karácsonyi világítás sűrű, fahéjillatú fényében. Egy óra az, ismerős, kedves karóra. Az órát viselő kéz reszketegen markolja egy pad támláját, míg a kar tulajdonosa – egy jól szituált öregúr- leül a padra. Közelebb érve látom, hogy Muc úr az.  Odamegyek hozzá, leülök én is a padra.
-Ki maga? – kérdezi.
-Talán egy emlék a múltjából. – válaszolom erre.
-Tudja, egy lehetséges világban akár ismerhetném is.
-Meglehet.
Ledobom. Csörren a többi között. Az utcazenész megköszöni. Érdeklődöm a hogyléte felől. Mondja, hogy jól van, csak hideg van már, a hangszer sem úgy szól, ahogy. Mondom, hogy vigyázzon magára. Kellemes ünnepeket kíván. „Viszontkívánom!” A karácsonyi világítás sűrű, fahéjillatú fényében hazasétálok…

2013. december 1., vasárnap

Tiszta

Hidd el nem azért van mindez, mert nem bízom,
Vagy, mert nem érdekel, mi van veled
Sokszor eszembe jutsz, akárcsak a 'mi lenne ha' frázis,
De talán mi már a vitán kívül nem tudnánk semmire sem jutni.
Várjunk! Miféle mi? Te és én
Csak a vitában voltunk mi...
Amikor eszembe jutsz, a gondolat ragaszkodó, nem enged [hogy csak még],
Marasztal téged valami idebenn
Furcsa érzés, hogy itt maradsz, ahol sosem voltál,
Ülsz a lócán, a tisztaszobából kitúrt a kétely és a sértődöttség.
Csak láthatnám arcod újra, csak egy kicsikét, hogy még,

csak egy kicsit...

2013. július 14., vasárnap

Hallgatás

A randevút délutánra tervezték. Úgy gondolták a gyönyörű idő most pont kedvez ennek. Péter reggel felkelt, és pár óra alatt mindent elintézett aznapra, csak azért, hogy a délután tökéletes legyen. Nem nagyon járt el otthonról, mióta a felesége meghalt, de persze ez érthető is, hiszen nagyon szerette őt. Szépen felöltözött, mintha csak ünnepre készülne. A legjobb ingjét vette fel, amit még az édesanyja vasalt ki, amikor pár napja nála járt. Félti a fiát, amiért az ennyire elvonult mindenkitől, csak a lakásában van, vagy dolgozni jár. Már a borokat sem gyűjti, pedig nagyon értett hozzájuk.
Péter útközben vett egy csokor virágot, fehér rózsát, ami a hallgatást, a csendet is jelképezi. Közé pár szál fréziát is rakatott, a fantasztikus illata miatt. Odaért a parkba, sokan voltak, de nem volt hangzavar. Végre odaért Bellához. A nő csendes volt, hát Péter elkezdett beszélni.
-Egész nap vártam, hogy lássalak. Minden gondolatom te vagy. Mindenről te jutsz eszembe.
Bella nem válaszolt, ezért folytatta.
-Hogy is gondolhattam, hogy más is szóba jöhet rajtad kívül, kedves. Remélem megbocsátasz nekem a dolgokért amiket mondtam és tettem. Ezt neked hoztam.- mondta, majd letette a virágot a nő mellé, eleresztett egy bánatos mosolyt, majd kisétált a köztemető kapuján.

A játék

A férfi végigment a strandon. Orrát megcsapta az a bizonyos vaníliaillat, az a fajta, ami igazán bódító hatással van az érzékekre. Mélyet szimatolt a levegőbe, kereste az illat forrását. Majd meglátta őt. Pont előtte állt, a medencék melletti tusolók egyike alatt. Az ő bőréről mosta le a víz ezt az ismerős, otthonos vaníliaillatot. A nő elég szép volt, bár nem az a fajta, akit a magazinok elején mutogatnak, volt benne valami elemi karakteresség. Erős arccsontja mellett lágyan fodrozta a szél hosszú, vörös haját. Az a fajta vörös volt, amit egy festék sem tud pótolni vagy imitálni, csak a természet ad ilyet. A nő fonott karkötője lebomlott csuklójáról, s csendesen landolt a strand térköves burkolatán. Ez épp kapóra jött a férfinak, összeszedte a bátorságát, gyorsan felkapta a karkötőt, majd így szólt az épp távozni készülő hölgyhöz:
- Ezt elvesztette.-mondta tétován.
-Köszönöm, nagyon kedves.-szólt a nő, miközben elvette a karkötőt.
-Nagyon szép darab. Hol vette?-kérdezett vissza amaz.
-A férjemtől kaptam. Tudom, minden feleség a nemesfémre szavazna, de ennek története van.-pirult el a nő.
-Kedves dolgok ezek. Mellesleg Péter vagyok.-mondta a férfi, mert nem akarta annyiban hagyni az ismerkedést.
-Bella, nagyon örvendek.-nyújtott kezet erre a hölgy.
Szinte észre sem vették, de beszélgetés közben az egyik medence széle felé tartottak. 10 perc múlva már a vízben beszélgettek, körülöttük néhány anyuka féltékenyen hallgatta őket, miközben fél szemüket mindig a játszadozó gyerekeiken tartották. Az anyukák féltékenysége abból származott, hogy Péter (bár látszott rajta, hogy nem mai gyerek) megőrizte fiatalos sármját, és a szeméből sem tűnt el az a bizonyos huncut csillogás, ami gyermekkora óta jellemezte őt.
-És a férje? Ilyenkor ő hol van?-kérdezte Péter Bellától.
-Nagyon elfoglalt. Tudja, a médiában dolgozik, ahogy én is, így ismertem meg.-válaszolta Bella.
-Szereti őt?-kérdezte a férfi, miközben valami különös fény villant a tekintetében. Volt valami furcsa abban, ahogyan Bellára nézett. Őszinte kíváncsiság lehetett talán.
-Szeretem.-válaszolta a nő.
-Találkozna velem valamikor, Bella? Megihatnánk valamit.-szólt Péter, tekintetét még mindig Bella arcán nyugtatva.
-Miért is ne?-válaszolt Bella, s Péterre nézett. Az anyukák, akik eddig féltékenyen hallgatták az eseményeket, most mélységesen megbotránkoztak.- Akkor találkozunk…-folytatta a nő, majd egy pillanatra szájon csókolta Pétert. A felháborodás fokozódott. Bellából harsány kacaj tört elő, karjait Péter nyaka köré fonta, megölelte, majd így szólt:
-Befizetted a villanyszámlát?
-Igen, jövő héten jönnek leolvasni az órát.-válaszolta Péter.

2013. április 6., szombat

A gyerek

Kopott bútorzatú, polgári lakás nappalijában a délután megszokott, csendes események zajlottak. A karosszékben egy nő ült. Nem volt túlságosan szívderítő látvány, ahogy elnyűtt tweedkosztümjében, és bodrosra dauerolt hajával – melyből az ifjú tincsek szokásos büszke tartása már eltűnni látszott – próbálta legyűrni a délutáni fáradtságot, és úrinőként viselkedve, nagy komolyan magazinjára összpontosított. A nő előtt lévő kicsi, viktoriánus stílust olcsón utánzó asztalka túloldalán, a kanapén ült férje, hajlottan, mint egy keselyű, mely belefáradt az egész napi körözésbe. A férfi valaha délceg lehetett, ma már csak hosszú, sovány végtagjai tettek erre utalást, melyek most olyan komikus kinézetet adtak neki, mintha csak a ’vörös mellényes fiú’ öregedett volna ide, a belváros egy jelentéktelen lakásába. A férfi egyik kezében pipát szorongatott, másik kezében a reggel el nem olvasott napilapot tartotta, barna szövetnadrágja alól kivillant a bokája. A nő most, mintha mondani akarna valamit, leeresztette magazinját és baljával feltolta orrán fekete, szögletes keretű szemüvegét.
- Ernő, a gyerek szerelmes.
- Ne légy nevetséges, Agát. – mondta a férfi, miközben egy szaggatottat szívott pipájából, majd újságját az asztalka kínosan agyonfényezett lapjára tette.
- Nem viccelek, a gyerek szerelmes. – közben már fel is állt, az ablak melletti komód fiókjából cigarettát vett elő, majd az utcára kitekintve lassan rágyújtott. Nem igazán volt az a nagy dohányos, leginkább a drámaiság fokozása érdekében gyújtott rá, ha a helyzet megkívánta.
- Te nevelted ilyen érzelgősre, kedves. – miközben ezt mondta, már fel is vette az újságot és újra abba temetkezett, ügyet sem vetve az ablaknál ácsorgó asszonyra. Mintha csak tudta volna, mikor kell abbahagyni a vele való társalgást.
- Majd kinövi. Végül is, még csak 32. A nagyanyám jeggyűrűje meg úgyis kicsi lenne annak a nőnek. – motyogta a hölgy, majd kitaposott barna bőr papucsában átcsoszogott a konyhába.

2012. május 11., péntek

Ballagási beszéd

Most, hogy elballagtunk és túl vagyunk az érettségik nagy részén, kicsit lehet lazítani. Viszont itt van a ballagási beszédem, amit megírni és elmondani is nagyon-nagyon jó volt. :)


Tisztelt Ünneplő Közönség, Kedves Diáktársak!

Az életben mindennek rendje és ideje van. Ideje a születésnek, a felnőtté válásnak, a sírásnak és a nevetésnek. Ideje a köszöntésnek és ideje a búcsúzásnak is. Most a búcsúzás ideje jött el. Elbúcsúzunk az iskolától, ezektől a termektől, falaktól, melyek öt vagy több évig körülvettek minket. Elbúcsúzunk tanárainktól, akik néha nem kis fáradsággal próbálták a figyelmünket magukra vonni. Életünk meghatározó éveit töltöttük e falak között, lázadó tinédzserekből majdnem felnőttek lettünk, remélve, hogy fel vagyunk készülve arra, hogy megvalósítsuk céljainkat, elszántan induljunk az életbe. Tudjuk persze, hogy nem mindig volt egyszerű velünk, ezúton kérek elnézést a sok fejfájásért, amit okoztunk, de talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy most itt állunk.


Úgy gondolom, hogy az iskola történetének szerves részévé váltunk az itt töltött idő alatt, és remélhetőleg azért ragadt ránk is egy s más, amit hasznosíthatunk a jövőben. Például megtanultuk, hogy a 7:50, az semmiképp nem negyed kilenc és azt is, hogy nincs kegyelem, ha nem készültünk éppen a tételekből. Megtanultuk, hogy a rendszeres táplálkozás bizony nagyon fontos, igyekeztünk is mindig ennek megfelelően, negyedik szünetben látogatni az ebédlőt. Az pedig, hogy mindemellett mennyit vettünk magunkhoz a szellemi táplálékokból, jövő héten biztosan ki fog derülni.
 
Tartalmas évek állnak mögöttünk, így talán az is megbocsátható, hogy nem mindig volt osztatlan a figyelem a tanórákon és az is, hogy osztatlan figyelem híján olykor elhangzott a jól ismert kérdés is, miszerint: „Tanárnő kérem, hány ponttól kettes?”.
Ezek voltak azonban azok az évek is, amikor barátokat szereztünk, akik nélkül nem lett volna ugyanilyen ez az időszak, és akikkel már megvan a közös előismeret, utalva itt a kilencedikes nyelvtan órák egyik sokszor emlegetett témájára.
Az elmúlt öt év alatt fejlesztettük humorérzékünket is, gyarapítottuk a poénjaink széles skáláját, és nem restelltük ezeket kipróbálni, persze tanórákon és néha nem is olyan diszkréten.


Remélem ezek az élmények - még ha most nem is vesszük észre- talán pozitív irányba fejlesztették a személyiségünket.
Köszönet illeti tanárainkat azért, hogy kitartóak voltak akkor is, amikor mi nem annyira. Köszönet a tudásért, a türelemért, a javító dolgozatokért, az utolsó utáni esélyekért.
Köszönet illeti szüleinket a támogatásért, bátorításért és azért, hogy segítenek minket abban, hogy elérjük amit szeretnénk.
Azt kívánom mindünkek, hogy amit elterveztünk az megvalósuljon, az út pedig, ami odáig vezet, legyen izgalmakkal teli és sohasem unalmas. Kívánok sok sikert és kitartást mindenkinek az érettségihez és felvételihez, remélem mind a legtöbbet fogjuk kihozni magunkból.
Madách szavaival búcsúzom: „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
                                                  Évmilliókra lesz tulajdonod.”