Csak Rómeó és Júlia...

Mindenki jól ismeri William Shakespeare drámáját a Rómeó és Júliát. Vagy olvasta, vagy látta a színdarabot, filmet, valamelyik új adaptációt. Ha elkezdjük nézni ennek a nagy múltú darabnak bármelyik feldolgozását, rögtön bizonyos elvárások merülnek fel bennünk a főszereplőkkel, a díszletekkel, a jelmezekkel, a dialógusokkal kapcsolatban. Szeretnénk hallani az ismerősen csengő, lányszíveket megdobogtató erkély-jelenet sorait és nem kevésbé várjuk Tybalt és Rómeó párharcát sem a harmadik felvonásban. Amikor viszont ezt a várakozást megsemmisítik azzal, hogy a darabot rendhagyó módon csak a két főszereplővel játsszák el, elkezd dolgozni a kíváncsiság bennünk, hogy vajon mi fog kisülni a dologból. Az előadás elején még figyeljük az igazán puritán díszletet és jelmezeket. Egy idő után azonban az vehető észre, hogy elkezdünk a darabra koncentrálni, a mögöttes tartalomra, érzésekre. A lányok Júlia helyébe képzelik magukat, akit Madák Zsuzsanna egy bizonytalan kislányként  személyesített meg. Barsi Márton pedig huncut mosolyát és karakterességét is beleadta a modern-reneszánsz Rómeó eljátszásába. Visszatérve a darab küllemére, miután már nem kutatnak éhesen szemeink a megszokott színházi tér után, ráeszmélünk, hogy nincs ami elterelné figyelmünket a mű mondanivalójáról, érzelmi hátteréről, arról, amit a szereplők nem mondanak ki, csak átérezhetjük. Egyszerűen nézzük, együtt könnyezünk, nevetünk, játszunk és az a jóleső érzés tölti el a közönséget, hogy részt vett a darabban. Nem foglalkozik ezután már a díszlettel vagy mással. Csak a darab van. Majd mire a végére érünk, csak Rómeó és Júlia…